A varjú és én

A földön fekszem, és leteszem minden terhemet. A megélt napok fáradtságát, a rosszul választott utak megbánását. Egy varjú csendben néz le rám. Abban a fekete szemben nincs ítélet és nincs kérdés. A világ folyton azt kérdezi, ki vagyok, de a varjú nem kérdez. Csak mellettem marad, és így nem vagyok egyedül. Hosszan nézve őt: én a varjúra hasonlítok, a varjú énrám. Ugyanazon a földön ugyanazt az eget nézzük. A nap lemegy, de a szív kicsit könnyebb. Szó nélkül ismerni egymás magányát — ez a varjú és az én beszélgetésem.

Kérdés nélkül mellette maradni. Az embernek is ez a legnehezebb, és ezért a leghálásabb.