Dol Hareubang és a varjak

A dol hareubang, a kőből faragott őrzőalak, nem mozdul. A varjak szüntelen nyugtalankodnak. A Dol hareubang átengedi a fejét a madaraknak, és a madarak nyugodtan megpihennek rajta. A kőfal fölé fekete sereg gyűlik, messze a tengeren pedig egy csónak útnak indult. A dol hareubang nem követi szemével azt a csónakot. Csak a helyet őrzi, ahová az visszatér. Esőben és szélben, napkeltében és napnyugtában ugyanazon a helyen vár. Azzal, hogy nem mozdul, várja az elmentet, és azzal, hogy nem beszél, megvilágítja a visszavezető utat.

A várakozásnak ilyen módja is van.