Imbolygó látóhatár

A látóhatár inog.
A világ támpontja inog.
A föld,
a ház,
a csónak —
minden hullámzik, mintha elvesztette volna a helyét.
Középen
egy alak áll,
botjára támaszkodva.
Nem mintha
nem inogna.
A botja mondja ezt.
Azért támaszkodik, mert inog.
De az ingásban sem
felejti el,
hová kell néznie.
Nem követi
az induló csónakot.
A távozottat követő szem
a múlt felé roskad.
Amit néz,
az a csónak célján túl van:
az üres látóhatár,
amelyhez még semmi sem ért hozzá.
A látóhatár nem vég.
Az a hely, ahol a látható világ
és a még el nem jött világ

összeér.
Létezni
nem azt jelenti,
hogy szilárd támponton állunk.
Azt jelenti, hogy amikor a támpont inog,
tekintetünket
nem arra emeljük, ami elmúlt,
hanem arra, ami közeleg.

Ma is azt nézi,
ami még nem érkezett el.
Ez a nézés
tartja állva.