Az újra megtalált út

Ha csendben követjük Pjon Sidzsi vonalát, látjuk, hogy nem egyenletes. Sötét, majd világosodik. Vastag, majd elvékonyodik. Van, ahol olyan vékonnyá lesz, hogy már-már elszakad, és van, ahol újra életre kel és megvastagszik. Egyetlen vonalon belül hullámzás van. Ez az élet vonala. Az élet sem egyenletes. Van erővel teli idő, és van fáradt idő. Van tiszta idő, és van homályos idő. Már-már elszakad, mégis újra összeér. Ami a legmélyebben megérinti a szívet: a hely, ahol a vonal már-már elszakad. A hely, ahol a vonal olyan vékonnyá lett, hogy szinte eltűnik. Ott visszafojtjuk a lélegzetünket. Elszakad? De a vonal nem szakad el. Vékonyan is folytatódik. És újra életre kel. Így néz ki a kitartás. A kitartás nem mindig erő. Vannak pillanatai, amikor minden már-már elszakad. Pillanatok, amikor úgy tűnik, tovább nem lehet. De nem elszakadni, hanem — akár vékonyan is — folytatódni: ez a kitartás. Nem csak az él, ami vastagon folytatódik. Az is élet, ami a szakadás határán ér össze újra. Talán az a mélyebb élet. Valakinek a vonala most is vékonyodik valahol. Nem szakad el. Csak vékonyodik. Egyetlen vonalban egy egész élet lakik.